A frankás vitorlázásról dióhéjban…
„Navigare necesse est, vivere non est necesse”, azaz „hajózni kell, élni nem kell” - mondták a régiek, és ezt a szólást diákként már az első latin órákon skandáltuk, akkor még nem is sejtve, hogy a gimnáziumi évek alatt ezt a gyakorlatban is átélhetjük.
Másodikos voltam (ma 10.-nek mondják), amikor egy nem túl izgalmasnak ígérkező földrajz órán Marik Tamás atya színes diákat vetített a nyári balatoni vitorlás élményeiről. Gyönyörű képek voltak dőlő hajókról, dagadó vitorlákról, fröccsenő hullámokról, békés kikötőkről, aranyszínű naplementéről, hálózsákban ébredő álmos, de csillogó szemű diákokról. Még emlékszem két, akkor már negyedikes nagyfiúra: Fogarasi Tamásra (a Fogászra) és Magyar Balázsra, akik sok képen föltűntek.
Tamás atya elmesélte, hogy a családjának van egy vízparti nyaralója Csopakon, ahol a hajókat is tartják, és ahová mi is mehetünk nyaralni - persze, csak ha jók leszünk és tanulunk… Néhányan nagyon lelkesedtünk, és ez a lelkesedés kitartott a nyár beköszöntéig. Így kerültem én is 1974 nyarán először vitorlás táborba, ami akkor még nem volt igazán tábor jellegű, hisz nem volt eleje és vége, mindenki akkor jött és ment, amikor tudott. Volt, aki az egész nyarat ott töltötte.
Nem csak hajóztunk, hanem segítettünk a ház körül, a szőlőben, a pincében, irtottuk a nádat, építettük a kikötőt, csiszoltuk, festettük a hajókat. Minden nap volt szentmise. Nagyokat beszélgettünk - olykor vitatkoztunk - hitről, egyházról, szerelemről…
Az első években csupán néhány tucatnyian töltöttünk lent egy-egy hetet, az említett negyedikes fiúk akkor már kapitányok voltak. Tamás atya mellett ők vitorláztattak és tanítottak, neveltek bennünket, ők segítettek felkészülni a vitorlás jogosítvány megszerzésére is. Amikor már az én korosztályomból is több kapitány volt (néhány közülük: Andréka Gábor, Skublics László és Márk 1976/B, Czibulka Gyula, Csöndör Elek, Dániel Imre, Mikesy Péter, Záhonyi György 1977/B), egyre többen jöttek nyaralni, vitorlázni Csopakra. Tamás atya egyhetes turnusokba osztotta a diákokat, és a már végzett öregdiákok vezették a hajókat, vitték balatoni körutazásra a többieket. Volt néhány nyár, hogy tanáraink is eljöttek egy-egy túrára. Felejthetetlen élmény számomra, amikor Teodóz atyával, gimnáziumunk akkori igazgatójával és Csiky Mária tanárnővel hajózhattam együtt.
Ekkor már négy nagy hajónk volt, három Star, azaz „csillaghajó” (Lurkó, Iluska és Fulgur volt a nevük), és egy 15-ös gaffos túra yolle, a Manóka. A hajók már akkor sem voltak fiatalok. Fából készültek, és ha a szezon elején néhány hetes gondos restaurálás után vízre raktuk őket, pár óra múlva elsüllyedtek. Amikor először láttam ezt, megijedtem, de Péter bácsi (aki laikus ferences testvér volt, az esztergomi rendházban élt, és asztalosként nagyon sokat javította a hajókat) megnyugtatott, hogy először mindig így van, néhány napig többször ki kell merni belőlük a vizet, majd bedagadnak, és akkor lehet indulni. Persze száraz soha sem lesz a hajófenék…
A hajókban 4-5 fő fért el, motorjuk nem volt, csak a szélre, illetve az evezőkre számíthattunk. Ha a tó közepén szélcsend lett, ott aludtunk. Egyszer két napig vesztegeltünk így, már az ételünk is elfogyott, addig rá sem tudtam nézni a camembert-sajtra, azóta szeretem. Azért többnyire este partot értünk, közösen főztünk, vacsoráztunk, sétáltunk. Éjjel a mólón aludtunk, a hajók ugyanis szűkek, kényelmetlenek voltak, bár esőben mégis bekényszerültünk a hajóba a deck és a ponyva alá. Nem emlékszem, hogy valaki is megfázott volna közülünk. Egy túra 5-6 napos volt. A cél, hogy ezalatt körbehajózzuk a Balatont, nem mindig teljesült, de nem is ez volt a lényeg, hanem hogy együtt voltunk, élcelődtünk, fürödtünk, napoztunk és persze hajóztunk…
Azok az idősebb frankások, akik nyáron a diákokat vitorláztatták, többnyire budapesti egyetemeken tanultak, és Tamás atya szervezésében év közben is találkoztak. Ezek voltak a kapitányi találkozók, ahol nemcsak a nyári élményekről, hanem Istenről és a Szentírásról is beszélgettünk. Ebből a csapatból szerveződött később egy „bibliás közösség”, akkor már Magyar Balázs (1974/B) vezetésével, mely magját alkotta a nyolcvanas évek végén Magyarországon újjászerveződő Ferences Világi Rendi közösségnek.
Aztán Tamás atya elkerült Amerikába majd Ausztráliába, és a frankás vitorlázás megszűnt.
Én, ha tehettem, béreltem vitorlást egy-egy hétre a barátokkal, majd a családommal, és így hajózgattunk.
Balatonakarattyán nyaralunk, és ilyenkor gyakran megfordulunk a ferencesek üdülőjében is. 2003 tavaszán szólt Árpád atya, aki ott a házfőnöki teendőket is ellátja, hogy a gimnáziumnak felajánlottak használatra egy Balaton 25-ös vitorlást, egy kajütös, 6 személyes túrahajót. Rábeszéltem - ami nem volt nehéz -, hogy el kell fogadni, hozzuk el a hajót. Gyorsan kikötői helyet kellet találnunk, amiben Kovács György Zoltán (1969/B) segített, így tettük be a lábunkat a balatonkenesei Vízügyi Kikötőbe. Emlékszem, a hajót Balatonfüredről hoztuk el, velünk jött egy kisdiák is. Szinte szélcsendben indultunk, majd Csopak után megjött a szél, és ahogy a vitorlák megfeszültek, a hajó pedig meglódult és megdőlt, a fiú kurjongatni kezdett örömében. Akkor ült először vitorláson… én is elérzékenyültem… feléledt a frankás vitorlázás!
Már azon a nyáron több túra indult, és a lelkes jelentkezők számából látszott, hogy egy hajó kevés lesz. A következő évben a gimnázium vásárolt még egy Balaton 25-ös hajót, így több diák túrázhatott, de volt, hogy ezek mellé még egy hajót kellett bérelni, annyian jöttek. Kezdetben Árpád atya és én voltunk a kapitányok, de már a második évben néhány frissen érettségizett diák is megszerezte a vitorlás jogosítványt, s így már ők is vitték, viszik a kisebbeket.
Három éve az egyik 25-ös hajót sikerült egy nagyobb, Füke 32-es hajóra cserélni, ebben már 8-10 diák is elfér. Két évvel ezelőtt pedig a másik 25-ös helyett Svájcból érkezett egy gyönyörű, sportos, klasszikus 40-es cirkáló. Ez a hajó 12,5 méterhosszú, 12 személyes, bár aludni csak 6-7 ember tud benne. A hajók ferences szentekről kapták a neveiket: Szent Ferenc, Szent Antal, Szent Rufin, Szent Bonaventúra. A fiúknak mindig mondjuk, hogy már e nevek is köteleznek bennünket, hiszen a kikötőkben tudják, hogy ezek a ferencesek hajói, és ehhez méltóan kell viselkedniük.
A hajók két éve átkerültek a Balatonkenesei Honvéd Üdülő kikötőjébe. Megható élmény volt számomra, amikor három évvel ezelőtt a kikötő egy elegáns, nagyszabású ünnepség keretén belül a Szent Miklós nevet kapta. Paskai bíboros úr áldotta meg, Árpád atya prédikált, és a honvédség zenekara a Boldogasszony Anyánkat játszotta… A gyerekeinknek már történelem, de ha gimnazista koromban hajóval 300 méterre megközelítettük a Honvéd Üdülő partját, már motorcsónakok indultak felénk, és beljebb tanácsoltak bennünket. Változnak az idők…
Évek óta terveztük, hogy elindulunk a Kék Szalag versenyen, de a magas nevezési díj elriasztott bennünket, viszont a Kenese-Keszthely-Kenese távra kiírt Szent Miklós-kupán hajóink már második éve szépen teljesítenek.
Itt tartunk most. Néha beszélgetünk, hogyan lesz tovább, hiszen a hajók fenntartása, üzemeltetése nem olcsó. Míg diákkoromban a kikötés ingyenes volt, ma 6-8 ezer Ft egy éjszakára (igaz, ezért kapunk áramot, vizet, internetet, elegáns fürdőket, ahol mindig van meleg víz), de amíg az öregdiákok közül többen anyagilag is tudják támogatni a mai frankások vitorláztatását, addig hajózunk, ha meg elfogy rá a muníció, akkor az is biztosan az Úr szándéka lesz.
Geiszelhardt Gábor (1976/A)
(2010. december)
Az ezóta eltelt időkről
Bizony, már a Füke sincs meg! Viszont tavaly teljesült egy régi és szinte elérhetetlennek tűnő álom. Aki igazi balatoni hajós, annak csak meg kell említeni a Regét, a Sarkcsillagot vagy a Vándor madár neveket. Tudják ők, hogy a legendás Vas cirkálókról van szó. Az egyik ilyen legendát, az Oriont sikerült megvásárolni nagyon jutányos áron. Benji barátomat nem is nagyon kellett győzködni, hogy finanszírozza meg a vételt. Télen megvettük, tavasszal a testet felújítottuk, nyáron pedig már hajóztunk vele. A közel 70 éves, 7 tonnás hajó remekül hajózható!
Az utóbbi években a velünk túrázók száma 80-100 között mozog. Zömmel aktuális diákjaink ők, de egyre több frankás öregdiák is megkeres a lehetőségért. Ők általában kis csapatként érkeznek. A túrák egy hetesek. Mindig Balatonkeneséről indulunk és igyekszünk oda is megérkezni. Nagy öröm, hogy évente többen is megszerzik a képesítést a hajóvezetésre. Szükség is van rájuk a nyári túrákon, meg öröm látni, hogy mást is el tud csábítani a Balaton és a vitorlázás. Az idei évet 12 vitorlás kapitány támogatásával kezdhetjük meg!
A Kék Szalagon azóta se voltunk, nem is hiszem , hogy menni fogunk. Erre nekünk nincs pénzünk. De nem is hiányzik! Viszont sok helyi versenyen indulunk, elég jó redményekkel.
Szokták mondani: „aki a lovat lovagolja, az csutakolja is…” Sok munka van az idény előtt a hajókkal. Egyedül nem is győzném! De nem is vagyok egyedül a dologgal! Népes kis csapat kéri a feladatot, ha karbantartás van. Márpedig karbantartani kell, mert lejön a festék, lakkozni kell a fedélzetet, csiszolni a kabint. Jönnek a régiek, a nem túl régiek és a diákok is.
Gábor is írta, én is felemlegetem: mindez nem valósulhatna meg, az öregdiákok támogatása nélkül. Van aki anyagiakkal, van aki a munkájával, van aki szabad idejével támogatja ezt az ügyet. És akkor még nem szóltam Vilmos atyáról, aki még Balatonfüredre is elhozta utánunk a vacsorát.
Szóval így hajóznak most a frankások - remélem, még sokáig!
P. Árpád
További beszámolók és fotók évenkénti lebontásban az alábbi linkekről érhetők el:
2008
2009
2010
2011
2012
2013
2014
