45 év – nyolc osztálytalálkozó. Innen visszanézve már történelem, gimnazista szemmel előre beláthatatlan idő. Egyike vagyok az 1965-ben végzett IV. Reálnak, annak a csapatnak, amely ma is összejár, általában évente, ki havonta, ki Frajka Félix vagy Teofil miséin találkozik. Címlisták a neten, hol egy saját sztorival vagy verssel, máskor egy üzenettel.
Pár éve éppen nálunk, itt Észak-Somogyban, Mágocson találkoztunk, és másnap a szomszéd településen Szent Ferenc emlékművet avattak. Elmentünk az ünnepségre és olyan Szent Ferenc himnuszt énekeltünk, hogy sokáig arról beszélt az egész falu. Néhány jó hangú ember, Csányi Laci bácsi, a piarista magyartanár népdalversenyein csiszolódva még ma is igazi hangulatot tud csinálni.
Sokszínű társaságból vált egységessé az osztály, megőrizve, tovább csiszolva a színeket és tehetségeket. S nem akármilyen történelmi helyzetben!
1961-ben kezdtünk, alig 5 évvel a forradalom után, amely a nyugati világ előtt nemzetünk dicsősége volt, azonban nekünk még annyit sem volt szabad mondani, hogy forradalom. Nem beszélhettünk Trianonról, költőink erről szóló verseit a kötetekből „kifelejtették”. A XX. század történelme szinte teljesen tabuvá lett téve, és tanulhattuk azt a fikciót, amit a szovjet birodalom hallani szeretett.
Arról sem illett beszélni, hogy üldözik a vallást, s arról sem, hogy számos diák származása miatt egyszerűen ki volt tiltva minden állami középiskolából. Természetesen én is, de úgyis ide jöttem volna!
Nem tudom, hogy a tilalomfák és fenyegetések ellenére, hogyan tudták tanáraink mindazt a hitet és nemzeti elkötelezettséget és valós tudást átadni, amely mind a mai napig él bennünk. De kétségtelen, hogy tudták. Talán az elmondható jó hangsúlyozásával, alig elejtett félszavakkal, megjegyzésekkel, egy-egy odaadott könyvvel. De az, hogy odabent a gimnáziumban tökéletesen más hang uralkodott, mint a falakon kívül, az mindenki számára tudott volt. A szüleink odakint éltek, kapták a támadásokat és diszkriminációkat, mert vallásosak voltak, nemzeti érzelműek, s igen sokan származásuk miatt kerültek nehéz helyzetbe. De nekünk megadatott 4 év védettség az esztergomi ferences bástyán belül. Nem voltak kétségeink, hogy családunk körül figyelő szemek és nyitott fülek ólálkodnak, mint az egész jól ellenőrzött társadalomban. De a szabadság e kis szigetén – bár tudva a tabukat és korlátokat – a tudásnak elég tere adatott.
Az atyák kívül tudták tartani a rosszat. Arról nem beszéltek és nem beszélhettek, hogy őket hogyan kísértették, zsarolták és fenyegették. Utólag azért tudjuk, hogy nagy volt rajtuk a nyomás.
Azt mondhatom, igazi ferences légkör uralkodott: a segítés és a megértés szelleme – a szereteté. Ez nem csökkentette a magas elvárásokat. Az iskola színvonalas, országos hírű volt. Az atyák érdeme, de a miénk is. Pályázatokon, tanulmányi versenyeken sokan szerepeltünk, én ennek köszönhetem a diplomám, hiszen előttem az utak többnyire zárva voltak. Mindannyian tudtuk, hogy egyházi iskolában végzetteknek magasabb a küszöb és sok kapu zárva marad. Mégis a felsőfokú végzettséggel rendelkezők aránya nem volt elhanyagolható. De volt, akit úgy buktattak ki az egyetemről, hogy az oktató nyíltan megmondta: tudja, hogy apja katonatiszt volt és vallásosak, így nem fog egyetemi végzettséget kapni. Én magam is voltam tanársegéd, igaz, 22 óráig – talán Guinness rekord. Szerződéssel oktattam a Kandó egyik tanszékén, aztán egy álláspályázaton felvettek tanársegédnek. Másnap a párttitkár meglátva nevemet és az egyházi iskolát, kirúgatott. Akkoriban ez nem volt egyedi történet...
Kétségtelen, hogy széles alapokat kaptunk, nem kevés tudást és emberi odafigyelést. Három évig Piusz atya tanította a történelmet – igen jól. Azután őt váltotta Jeromos atya, aki negyedikben azzal kezdve, hogy ez az év az érettségire készülésé, október végéig minden diákot minden tételből levizsgáztatott és le is osztályozott. Először Lugosi Péter, osztályunknak szinte minden tantárgyból szikrázó felkészültségű eminens diákja ment be két másik tanulóval – s jöttek vissza két óra múlva leforrázva. A szelídlelkű, kedves, mindenkit segítő Jeromos atya úgy kiforgatta őket, minta sohase tanultak volna történelmet. Jóllehet Piusz atya sem volt puhány! Ezen a ponton megmutatkozott a kettős értékrend: magas elvárás a tanulmányok terén, de emberi megértés és segítség a másik oldalon. A tanárok soha sem helyezték magukat piedesztálra. Tudták és nem leplezték saját gyarlóságukat vagy gyenge pontjaikat, éppen ezért a diákok gyarlóságát is természetesnek vették.
Így keletkezett a kemény diktatúra idején egy sziget, amelyben az őszinteség és demokrácia uralkodott, persze a korlátozott szókimondás mellett. De azért mélyen megértettük a külső világot és annak valóságát!
Mondottam, noha nem voltunk „versenyistálló”, azért kemény felkészítést kaptunk az életre és mi éltünk a kapott tudással! Néhányan szép karriert futottak be; színessé vált és színes maradt az osztály.
Számomra a legdöbbenetesebb és legfontosabb az, hogy az eredményekben az akkori középmezőny tagjai milyen stabil pozíciókat szereztek, s lettek húzóemberek saját területükön. S aki akkor valamilyen oknál fogva nehezebben tartotta a ritmust – mert később érő volt vagy gyengébb iskolából jött –, az később beérett.
Egy emberről szeretnék kiemelten szólni. Kucsák Gábort mindig szerettük. Osztályzatokban nem tartozott a legjobbak közé, de stabilan tartotta magát a középmezőnyben. Emberi hozzáállását kedveltük. Ő azután apró lépésekben emelkedett naggyá. Volt könyvkötő, majd nyomdász, végül gyakorlatilag könyv- és nyomtatványkiadó Vácott. Sokat dolgozott a püspökségnek. Számomra Gábor a vallási, a nemzeti és polgári értékek átmentésének és újjáépítésének modellje. De az osztály is az volt. Talán ma a mi osztályunk a legösszetartóbb – köszönhető Felicének és a többieknek. Ezeket az értékeket az iskola érlelte össze, több ezer értékes magyart adva a nemzetnek.
A ferencesek tudták azt, hogy mindenkit onnan segítsenek, ahol éppen akkor tartott. Van összehasonlítási alapom. Második diplomaként elvégeztem a pszichológia szakot és két hosszú és kemény nyugati kiképzést. Nyugodt lélekkel mondhatom, azok az elvek, az a gyakorlat, ahogyan a Franka a hatvanas évek elején működött, a legmodernebb pedagógiai-pszichológia elveinek is megfelelt.
És a leglényegesebb, hogy embertelen időkben az emberség szigetét fenn tudták tartani. Köszönjük!
Zichy László
