Keresztény alapokra és a magyarság hagyományaira támaszkodunk
A 2018/2019-es tanév olyan változással vette kezdetét, amelyhez fogható nem volt az iskola közel 90 éves fennállása óta. Mint minden változás, ez is, nagy port kavart, soha nem látott figyelem összpontosult a gimnázium életére, olykor-olykor indulatok és támadások kereszttüzébe került az iskola, de szinte tapintható volt az a féltés és aggódás is sokak részéről, amelyek mélyén az intézmény iránti szeretet, megbecsülés, tisztelet és hála érzései húzódtak. A változás megtörtént, a helyezések és kinevezések végére pont került. Civil igazgató lépett az atyák örökébe, és elkezdődött egy új korszak. A Franka jövőképéről, a váltások és változások okairól, de mindenekelőtt a ferences alapok és értékrend továbbélésének lehetőségeiről beszélgettem Szánthó Gellért igazgató úrral.
Egykori diákjaként, majd később tanáraként az iskolának gondoltad volna, hogy egy napon igazgató úrnak fognak szólítani és egy korszakváltás kötődik majd a nevedhez? Hosszú út áll mögötted…
89-től 93-ig voltam növendéke a Frankának, ezt követően elvégeztem a Testnevelési Egyetemet, majd pedig még két évet Pesten maradtam. Akkoriban nagyon intenzíven kosárlabdáztam, teljesen más elképzelésem volt az életről, ráadásul még belekezdtem a humán kineziológia szakirányba is – szintén az egyetemen –, amiből két évet végeztem el. Ekkor keresett meg Tokár János atya, hogy lenne számomra tanári állás az iskolában, amely komoly döntés elé állított. Igazolt játékosként felajánlották, hogy első osztályban játszó csapatnál játékos-edző legyek, ami azért volt érdekes, mert ha elvállalom, akkor az ország legfiatalabb NB I-es edzője lehettem volna. 24 évesen végül úgy döntöttem, hogy hosszú távon inkább az iskola kínál több lehetőséget, ezért igent mondtam János atyának. De hogy a kérdésedre válaszoljak: nem gondoltam, sőt még egy évvel ezelőtt sem, és nem is vágytam rá…
Van, aki régebb óta van nálad az iskolában?
Ha az aktív dolgozókat nézzük, akkor csak Rátkai Péter, aki egyébként tanított is engem, ill. Vilmos atya, de ő már jó pár éve nyugállományba vonult.
Gondolkodtál azon, hogy a tartományfőnök atya miért éppen téged választott ki erre a feladatra?
Nehéz erre válaszolnom, jobb lenne, ha ő maga felelhetne a kérdésre. Ugyanakkor elmondható, hogy kézenfekvő volt ez a választás. Húsz éve vagyok az iskolában, voltam osztályfőnök, kollégiumi nevelő, munkaközösség-vezető, három évig igazgatóhelyettes is, tehát sok területre van rálátásom. Ha a tartományfőnök atya olyan változást akart végrehajtani, amely élén civil igazgató áll, akkor ésszerű volt így dönteni, sem mint egy ismeretlen vagy idegen, külső személyre rábízni ezt az iskolát. Én ebbe a struktúrába nőttem bele.
Eleinte azt láttuk, hogy hezitáltál, beletelt egy kis időbe, mire elfogadtad a felkérést. Miért?
Ha arról kérdeztek volna, hogy legyen-e civil igazgatója a Frankának, határozottan azt mondtam volna, hogy ne. Korábban úgy gondoltam, hogy ez az iskola ilyen formán elképzelhetetlen. Kialakult ugyanakkor egy olyan helyzet, amelyben azt láttam, hogy nemcsak a tartományfőnök atya tartja jó döntésnek ezt a változtatást, hanem olyanok is, akik ismerik az iskolát, ismernek engem, és akiknek adok a szavára. Hezitálás alatt azt értem, hogy bennem is át kellett formálódnia bizonyos gondolatoknak. És mivel sokan, szerzeteseket is beleértve támogatásukról és segítségükről biztosítottak, látnom kellett, hogy itt egy átfogó folyamatról van szó.
Mitől tartottál leginkább?
Sok dolog foglalkoztatott, mindenekelőtt az, hogy az igazgatósággal valami módon a szerzetesek vezetőjévé is kell válnom – természetesen nem minden téren. Azóta is úgy gondolom, hogy ők vannak itthon, ez az otthonuk, a családjuk, nem kívánnék ebbe beleavatkozni. Éppen ezért nagyon nagy segítség számomra Kapisztrán atya idehelyezése, aki egyébként az intézmény lelki igazgatója is egyben, hiszen ő fogja össze a szerzetesi közösséget, és irányítja az életüket.
Mi volt az a pont, amikor megszületett benned a végső döntés, amikor úgy érezted, hogy innen már tényleg nincs visszaút?
A tartományfőnök atyával, Benedek testvérrel történt második beszélgetés. Mint mondtam, a végsőkig úgy gondoltam, hogy jobb lenne egy ferences igazgató. Az újbóli találkozás alkalmával azonban világossá vált, hogy bármennyire is szerette volna, nem talált olyan személyt a szerzetesek között, akire nyugodt lélekkel rábízhatta volna az intézmény vezetését, olyat, aki mögé maga a szerzetesi közösség egységesen fel tudna sorakozni. Éreztem azt is, hogy Benedek testvérnek nagyon fontos ez az iskola, tehát ilyen értelemben nem önfeladásról van szó, és kész mindent megadni annak érdekében, hogy megmaradjon a gimnázium. Ezt a támogatást és elszántságot látva döntöttem úgy, hogy eleget teszek a kérésének.
Ki volt az, aki a leginkább melletted állt ebben az időszakban, hiszen ez a te életedben is gyökeres változást hozott?
Mindenekelőtt a feleségem, aki látta, hogy őrlődök ebben a helyzetben. Azt mondta, hogy ha vállalom, akkor minden tekintetben mellettem áll. Az iskolán belül is sokan támogatásukról biztosítottak, ami nagyon jólesett. Sőt, az atyák és testvérek közül is többektől kaptam biztatást.
És most hogy érzed magad? Jut elég idő a családodra?
Maga a kihívás tetszik. Azért azt hozzá kell tennem, hogy olyan nagy mértékben nem változott meg a munkám, hiszen három éve már igazgatóhelyettesként dolgoztam. Milán atya mellett az operatív munkából bőven kivettem a részem, a különbség az volt, hogy ő mondta ki mindenben az utolsó szót. Most is hasonló a helyzet, állandóan egyeztetek Kapisztrán atyával és Kleofás atyával, aki a kollégium vezetésével van megbízva, csak most enyém az utolsó szó – jó értelemben. A családomra nagyon kevés idő jut, viszont a gondviselésnek köszönhetően a harmadik gyermekünket várjuk, feleségem otthon van, így most még több segítséget tud nyújtani. Szinte mindennap estig bent vagyok.
Beszélgessünk most arról, ami talán a leginkább foglalkoztatja nemcsak az olvasókat, hanem az egész környezetünket, hogy voltaképpen milyen változások mentek végbe. Paradigmaváltás történt, új alapokra helyeződött az iskola vagy csak a munkakörök lettek átszervezve, racionalizálva?
Az egyik változás mindenképpen az igazgató személyét érinti: eddig szerzetes vezette az iskolát, most pedig civil. A vezetőségen belül történt ez a fordulópont, bár ne felejtsük el, hogy már Róbert atya igazgatósága alatt is kezdett megnövekedni a világiak szerepe, ha például az igazgatóhelyettesekre gondolok. Az elmúlt évek egy tendenciát mutattak, ami most így csúcsosodott ki. Ugyanakkor van ennek egy olyan olvasata is, hogy a világi igazgatóval az intézmény nyert egy szerzetest. Ez idáig az iskola adminisztrációs ügyei, a kapcsolattartás stb. teljesen lekötötte a ferences igazgató minden idejét, tehát a gyerekektől vonta el őt. Én úgy élem meg az igazgatóságot, hogy ezáltal felszabadul egy szerzetes arra, hogy a diákokkal foglalkozhasson. Rám hárul a szervezés és minden olyan dolog, amiért kár lenne az ő nehezen pótolható jelenlétüket lekötni. Ami persze nehézség, hogy az öregdiákok és a szülők felé megnyilvánuló kapcsolattartásban nagyobb bizalom mutatkozott meg a szerzetes vezető felé, mint mondjuk felém; de szeretnék idővel mindenki bizalmára rászolgálni, és érzékeltetni azt a külvilággal, hogy a fontosabb ügyekben a szerzetes vezetőkkel együtt hozzuk meg a döntéseket.
A másik változás a prefektusok számát érinti, noha drasztikus átalakulás itt sem történt. Régebben is volt arra példa, hogy egy osztálynak civil prefektusa volt, mégsem érezték magukat kevésbé frankásnak. Most hirtelen megugrott a civil prefektusok száma, ugyanakkor törekedtünk arra, hogy minden osztály mellett legyen valamilyen formában egy ferences. Az igazi kérdés talán nem is ez. Inkább azt mondanám, hogy az a négy atya, akit elhelyeztek innen, igen meghatározó szerepet töltött be az iskola életében. Ki merem jelenteni, hogy nagy űrt hagytak maguk után. Mindegyikőjükről elmondható, hogy fontosak voltak a gyerekek életében, sőt az is szempont, hogy többen közülük hosszú ideje dolgoztak ebben az iskolában. Ugyanakkor bízom abban, hogy akik helyettük jöttek, idővel hasonló módon gazdagítják majd a diákok életét, és ugyanolyan meghatározó alakjai lesznek a gimnáziumnak, mint amilyenek „elődeik” voltak.
Ebben a lelki igazgatónak, Kapisztrán atyának különösen is fontos szerep jut. Ráadásul számára nem ismeretlen az itteni helyzet, egykor rektora volt az intézménynek.
Igen. Kapisztrán atyának az a feladata, hogy többek között egy olyan ferences közösséget alakítson ki, amely összetartó és motorja lesz az egész iskolának. Strukturális átalakítás kellett, elsősorban az ő közösségükben. A kérdés valahogy így szólt: ki mögé tudnak a szerzetesek egyöntetűen felsorakozni, ami végső soron majd meghatározza az egész iskola légkörét. A helyezések a fenntartó felől lényegében ezt szolgálták. Másfelől pedig az iskola ferences szellemiségét, lelkiségét neki kell képviselnie. Spirituális és közösségi szinten a lelki igazgató megkerülhetetlen, ráadásul Kapisztrán atya személyében olyan emberről van szó, akit nagyon sokan ismernek, az öregdiákok körében szeretetnek és tiszteletnek örvend. A kapcsolattartásban, ill. a szerzetesek összefogásában, irányításában őrá támaszkodom a leginkább. A másik nagy segítség, és ezt mindenképpen itt szeretném megemlíteni, az Kleofás atya. Már évekkel ezelőtt is ő volt a kollégiumi igazgatóhelyettes, csak úgy láttam, hogy az akkori vezetés nem adott neki elég teret a kibontakozásra. Szándékosan nem akarok olyan szinten belefolyni a kollégiumi életbe, mint azt elődeim tették, nehogy lehatároljam ezzel az ő mozgásterét. Nyugodt vagyok, hogy a kollégiumi vezetést olyanra tudtam bízni, akivel csak konzultációt kell folytatnom, és különösebb irányítást nem igényel.
És ha már itt tartunk, akkor ne feledkezzünk meg Bánhidy Vajkról sem, aki a tanulmányi igazgatóhelyettes feladatkörét látja el.
Így van, bár a tekintetben nehéz választás volt, hogy ezáltal kevesebbet taníthat. Tudom, hogy nagyon kedvelik a diákok, a nyílt napon is rengetegen kíváncsiak az órájára. Mégis nagyon fontos a kommunikációban nyújtott segítsége, abban, hogy az öregdiákokkal és a szülőkkel is el tudja fogadtatni az esetleges változásokat, új dolgokat.
Voltaképpen a civil prefektusok nagyobb arányú bevonásával a szerzetesi jelenlétet illetően újfajta modell kezd kialakulni.
Elképzelhetőnek tartom, hogy egy szerzetesnek nem az az álma, hogy stúdiumon legyen a gyerekekkel heti 15-18 órát. Ha ebben ki tudja segíteni egy világi, akkor az azért jó a mi szemszögünkből nézve, mert az adott szerzetes nem fásul bele a munkába, több ideje lesz az osztállyal lelki értelemben dolgozni, beszélgetni, úgy, hogy közben nem kell az őrmester szerepet is magára erőltetnie. Lehetséges, hogy amennyivel kevesebb jut az egyik oldalon, annál több a másikon, amelyet viszont már egy világi munkatárs nem tudna betölteni.
Ezek szerint nem profanizálódik az iskola, és nem is arról van szó, hogy a civil szféra kiszorítaná a szerzeteseket.
Nagyon nem szeretném, ha ez történne, vagy ha így látnának minket. Ennek az iskolának mindig is az volt az értéke, hogy a ferencesek nevelték a gyerekeket. Nem mindegy, hogy egy szerzetes mellett mennyi időt tölthet el egy diák, milyen példát tanul tőle egyéni élete és a közösség szempontjából. Most úgy fest a helyzet, hogy a civilek nagyobb arányban állnak rendelkezésre az ő munkájuk segítésében. Idővel pedig, ha a diákok azt látják, hogy egy jól működő, összetartó ferences közeg veszi őket körül, amelyben ők is jól érzik magukat, a hivatások száma is megnőhet. Ez pedig utánpótlásul is szolgálhat az intézmény jövőjét illetően. Úgy látom, hogy három pillért kell mindenképpen megerősíteni: érezzék jól magukat a diákok, ezt szolgálja a megnövekedett számú választható foglalkozások, szakkörök kínálata; érezze jól magát az itt dolgozó tanár-nevelő, ezért alakítottuk át elsősorban a prefektusok munkarendjét; és talán ami a legfontosabb, hogy az egész rendtartományra nézve is legyen vonzó ez az iskola, legyen olyan ferences, aki szívesen mondja akár még nyugdíjba vonulása előtt is néhány évvel, hogy eljön ide, és egy-két évet a diákok lelki, közösségi szolgálatában tölt el.
Igazgatóként mit vársz el a ferencesektől és ők mit várnak el tőled?
Az első megbeszélésünk után részükről az az igény fogalmazódott meg az irányomba, hogy legyek velük szigorú és következetes, ne kezeljem őket másként, mint a civil kollégákat. Visszajelzést kérnek a munkájukról, amit eddig kevésbé kaptak meg. Magam részéről a támogatásukat kértem, ill. olyan jelenlétet mellettem, hogy kontrollálják a munkámat, ha úgy látják, hogy rossz döntéseket hoznék, akkor azonnal szóljanak a bevett fórumainkon. Úgy gondolom, hogy amit a ferencesek együtt jónak tartanak, én akkor is meg fogom azt valósítani, ha esetleg nem is értek vele egyet. Remélem, nem bántok meg ezzel a gondolatommal senkit, de többek között azért is lett civil igazgatója az iskolának, mert nem tudott egy olyan ferences közösség kialakulni, amely a közülük választott igazgató mögé fel tudott volna egységben sorakozni. Igazgatói munkám egyik nagy sikere lenne, ha egy olyan közösség jönne létre, amely a jövőben ki tudna állítani egy olyan igazgatót, akit egyöntetűen el tudnak fogadni.
A civilek irányába milyen elvárásokat, támpontokat fogalmaztál meg?
A megelőző években azt hiányoltam, hogy kialakult egy olyan réteg, amely nem érezte sajátjának ezt az iskolát. Sokan úgy érezhették magukat, mint a gyári munkások a futószalag mellett. Szeretném, ha ki-ki elő tudna állni a saját ötleteivel, és meg tudnánk valósítani azokat a célokat, amelyek az egyes emberekben formálódnak az intézmény egészére nézve. Semmilyen ötletre nem akarok nemet mondani, az a célom, hogy minél többeket bevonjak a közös munkába. Ezáltal jobban magunkénak érezhetjük az iskolát. Másik fontos szempont a kölcsönös közeledés a világi tanárok, dolgozók és a ferencesek között. Nem elég mindig a másikra várni, lépni kell egymás felé – erre külön alkalmakat is szeretnénk rendszeresíteni az évek során. Az iskola egységét abban látom, ha a civilek is jobban rálátnak a kollégiumi munkára. Tudom, hogy ez azért nagy tehertétel, de apró lépésekben már gyümölcsöző. Ezért is vezettük be azt, hogy egyre többen vegyenek részt az ebédeltetésben, vagy valamilyen délutáni foglalkozás megtartásában.
Milyennek látod az iskola jövőképét? Milyen értékeken alapuló iskolát szeretnél vezetni?
Az ország egyik legkonzervatívabb iskolája vagyunk. Keresztény alapokra és a magyarság hagyományaira támaszkodunk. E mostani változás ezeket az alapértékeket semmiben sem érinti. Szeretném, ha a hírünk el tudna jutni azokhoz az emberekhez, családokhoz, akik ugyanezt tartják fontosnak és követendőnek. A lényegen nem változtattunk. A Franka továbbra is befogadó iskola marad. A rászoruló vagy valamiben – tehát nem csak a tanulásban – tehetséges diákot szívesen látjuk körünkben. Közösségünk egyik legnagyobb értékének azt tartom, hogy együtt vannak a jó tanulók, a jó sportolók, azok, akik akár a zene, akár pedig a kézügyesség tekintetében, vagy a szervezésben valamilyen egyedit, színvonalat tudnak képviselni. Azt tartom a legnagyobb feladatunknak, hogy el tudjuk érni ezeket a gyerekeket, hogy meg tudjuk nyerni őket a ferences lelkiségnek, és nem utolsósorban el tudjuk fogadtatni velük azt a szigort, fegyelmet, amelyet ez az iskola megkövetel. A tanulás fontos, de csak az egyik szegmense az életünknek. Önállóságra is nevelünk, de mindenekelőtt azt szeretném, ha az itt végzett diákjaink az életben olyan munkát vállalnának, töltenének be, amely teremtői jelleggel bír. Szeretném, ha a mi diákjaink nem a spekulációból, a mások kárára történő haszonszerzésből élnének, hanem abból, amit ők maguk teremtenek meg. Az itteni közösségi életben is erre készítjük fel őket: ne a másikon élősködjön, hanem teremtői munkával járuljon hozzá a többiek életéhez.
Tanárként mi az ars poeticád?
Nem tudom, hogy van-e ars poeticám. Inkább azt mondanám, hogy nagyon átalakult az a látásmód, ahogy a pályám elején álltam az oktatáshoz. Testnevelő tanárként és sportolóként az volt a célom, hogy a fiúkból minél edzettebb, minél több sportághoz értő diákot neveljek ki. Amikor osztályfőnök lettem, már másra kezdtem helyezni a hangsúlyt: az együtt tanulásra, a korrepetálásra – nagyon szeretem a matematikát – vagy a közös zenélésre. Mostanában már az egész személyt tartom szem előtt, annak megannyi aspektusával. Tehát fontos a testnevelés, de éppen ilyen fontos a művészeti vagy a vallási nevelés is, ill. ami egyre jobban foglalkoztat lassan háromgyerekes apa lévén, a családi nevelés. A szerzetesi modellt nap mint nap látják, tapasztalják a gyerekek, és ugyanilyen fontos a család is, főként manapság, amikor nagyon sok a válás, a rossz házasság. Tudatosan el kell kezdeni a családi életre is felkészíteni őket.
Te mit kaptál ettől az iskolától diákként?
A tartást. Egyetemista koromban egészen nyugodtan tudtam beszélgetni olyan fiatalokkal, akik más vallásúak voltak vagy teljesen másként látták a világot. Az itt belém nevelt tartás akkor is megőrzött, ha olyan csoportba kerültem, ahol az értékrendemmel kisebbségben, netalántán egyedül voltam. Ennek az iskolának köszönhetem, hogy soha nem tudtak átformálni. A Frankában kapott értékrendről tudtam, hogy ez egyben egy közösség értékrendje is, hogy végső soron nem maradok magamra. Ha pedig egyedül vagyok bizonyos helyzetekben, akkor is ezt a közösséget képviselem.
Szent Ferenc élete, szellemi és lelki öröksége mely ponton találkozik az életeddel?
Számomra Szent Ferenc alázata és szerénysége a megragadó. Az elmúlt tíz évben ebben próbáltam változni. Volt idő, amikor nagyon vonzott a szórakozás, a felhőtlen időtöltés, vagy később az önképzés, önmagam kiteljesítése – elég, ha csak a jazz-zongorára gondolok. Az elmúlt években pedig egyre jobban kezd felerősödni bennem a szolgálat gondolata, amiben nagyon hat rám Szent Ferenc. Ahogy Ferenc, úgy én is szeretném alávetni magam a közösségnek. Ez először otthon kezdődik, a családban, a feleségem és a gyermekeim szolgálatában, majd folytatódik az iskolában. A tanítás volt a vágyam, nem a vezetés, de úgy tűnik, hogy most erre van szükség. Szent Ferenc is úgy gondolkodott, hogy a saját érdekeit szívesen vetette alá a közösség érdekének.
Miért a gubbiói farkas történetét szereted legjobban, ha Szent Ferencről kérdeznek?
Mindig úgy voltam Szent Ferenc és a farkas megszelídítésének a történetével, hogy ez egy jól megírt példabeszéd, mese. Most lehet, hogy megmosolyogsz, de úgy gondolom, hogy nem! Szerintem ez tényleg megtörtént. El tudom képzelni, hogy Szent Ferenc olyan szinten harmóniában élt a világgal és Istennel, hogy azt a szeretetet, ami belőle áradt, még egy vadállat is megérezte. Ha valaki, akkor Szent Ferenc képes volt arra, hogy a rajta átáramló isteni szeretet kisugárzásával még ezt a fenevadat is meg tudta állítani.
Keppel Dániel
